Le nozze di FigaroSinfonia
(Presto)
Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) Figaró házassága című művét 1786 május 1-én mutatja be a bécsi Theater an der Wien, a mesterműhöz méltatlan, mérsékelt sikerrel. (Általában én ezen a ponton teszem le a koncertismertetőket, mert már itt meguntam az egészet.) Tehát, az elkövetkezendőkben – kérem bocsássák ezt meg nekem – a lehető legszubjektívebben, és az ilyenfajta ismertetők modorát mellőzendő stílusban írnék arról, hogy mi is jár az én fejemben (ez esetben a karmester fejében), amikor kinyitja a partitúrát...
A Figaró-nyitány telitalálat. Azt hiszem, az operanyitány-irodalom egyik legjobb darabja, azzal együtt, hogy lényegében az ég egy adta világon semmi köze nincs az utána a opera színpadán elhangzó több mint két és fél órához. Jobban mondva semmi köze a történethez. (Almaviva gróf nagylelkűen lemond az ’első éjszaka jogáról’ – ius primae noctis, ugye nem kell magyarázzam – inasa Figaro és Susanna házasságkötése előtt, annak ellenére, hogy minden eszközzel folyamatosan próbálja elcsábítani a menyasszonyt. Itt kezdődnek a bajok és a szövevényes bonyodalom.) A nyitány nem az esetről szól. Nem. A nyitány - hallgassák csak az egyre hangosabb duruzsolást, a rosszmájú sustorgást, az izgatott tereferét - egyetlen dologról szól, és semmi másról; a Theater an der Wien (a bemutató helyszíne) mellett megtalálható Naschmarkt-i pletykáról. Hogy ki-kivel, mikor, és miért. Persze a történet szerint, ez a piaci pusmogás inkább Sevillában lenne, de ez részünkre most lényegtelen. A Mozart által Sinfonia-nak titulált darab egyetlen vibráló fel és le futkorászás a fogólapon 294 fergeteges (Presto) ütemben: a „mi jöhet még ez után” tökéletes zenei és dramaturgiai formába öntve.
Ennél többet azt hiszem, nem szabad mondani róla, hallgatni kell, intrikára és pletykára hegyezett füllel. Tessék…
Symphonie Nr. 1 C-dúr Op.21
Négy Fantázia